Torokszorító posztot írt a Facebookra egy 22 éves leendő óvónő, Luca, az országgyűlési választást követő hétfőn.
A szöveg minden sora egy-egy tőrdöfés és gyomrot összerántó, tehetetlen dühöt szül mindazokban akik hozzá hasonlóan hazánkban szeretnének boldogulni befolyásos ismerősök, protekció, pénzzel kitömött szülők nélkül. A lány sorait néhány óra alatt közel 30 ezren kedvelték. Nincs mit hozzátenni, itt olvasható:
Nem szoktam ilyeneket kiírni. Sőt, még semmit nem írtam ki Facebookra. Soha. Azt sem tudom, mi a franc értelme van, hogy kiírom most, de ma egyszerűen kikívánkozott belőlem. Szóval egy Luca féle kora reggeli poszt következik.
22 éves vagyok.
A húgom 14 évesen már megmondta, hogy elmegy innen. Ennek 5 éve. Jövőhéten Skóciába megy megnézni az iskolát, ahova kapott ajánlatot. Szeretnénk támogatni ebben, de a szívünk szakad bele, hogy elmegy.22 éves vagyok.
Anyukám óvónő, méghozzá kiváló. Egyedül nevelt fel minket. Rohadt keveset keres, de ebbe beletartozik a családi pótlék. Aki nem tapasztalta, fogalma nincsen, hogy az egyik legkeményebb munkával keres ennyit. Májustól csökken a fizetése 13.000 forinttal, mert a húgom is leérettségizik. Elveszti a családi pótlékot.Mikor azt kell mondania a nagyobbik lányának, hogy májustól nem tudja támogatni őt, emiatt a potom 13.000 forint kiesés miatt, mert ő is csak tengődik, mindig látom rajta, hogy kicsit összetörik a szíve.
22 éves vagyok.
Két hónap, és megkapom a diplomámat. Óvó néni leszek én is. Az állam, (HA kaptam) 8000-el támogatta a tanulásomat/félév. 8000 forinttal. Ha minden jegyem kitűnő lett volna, 20.000 forint a maximum, amit kaphattam volna. Sok külföldi barátom van, akiknek, mikor ezt elmondom, ráfagy a mosoly a képükre.Sajnos nem hiszik el. Igazából én sem.
22 éves vagyok.
Szeretnék óvónő lenni, minden nyűgével, és az államnak köszönhető szivatásával együtt, szeretnék az lenni. Csodálatos szakma, és szeretném szeretni: de nem fogom tudni.22 éves vagyok.
Szeptembertől, gyakornokként, 2 évig, 120.000 forintot fogok keresni. Budapesten ez egy szoba ára. De én nem szeretném a 100%-át oda adni a fizetésemnek azért, hogy legyen tető a fejem fölött. Végül is, ennem is kéne. Vagy valami.22 éves vagyok.
Szeretnék egy lakást. Nem nagyot, mindig a kis lakásokat szerettem, a 30nm tökéletes lenne. Azt hiszem, nem kérek sokat. Ha szeretném, hogy felnőttként saját tető legyen a fejem felett, 22 évesen fel kell hitelt vennem, ami 40 éves koromig a nyakamon lesz. Jobb esetben. És a 120.000-ből majd a 160.000-ből kéne fizetnem a törlesztőjét.
Én ezt nem akarom. Meg nem is tudom.22 éves vagyok.
Kinéztem egy kávéfőzőt egy hónapja, de nem tudtam megvenni magamnak. Mondom egy kávéfőzőt. Nem autót, nem gyémántékszert, nem egy 26. táskát: egy kávéfőzőt.
Szóljatok, ha sokat akartam.22 éves vagyok.
Terveznem kéne a jövőmet.
De nem tudom. Mert itt nincs olyanom. Nem látom magam előtt, sosem láttam. Ez pedig megijeszt. De nagyon.22 éves vagyok.
Pár év, és szeretnék családot. Imádom a gyerekeket, mindig is akartam családot.
Hogy itthon-e? Szeretnék, ez a hazám, ezt a nyelvet beszélem. De nem fog megtörténni.22 éves vagyok.
Terveznem kellene, alakítanom az életem, fixálni a jövőmet, emellett pedig élveznem az élet egyik legjobb időszakát.
DE NEM TUDOM.22 évesen ugyanis nem látom a jövőm.
Mert az én hazámban, itt, Magyarországon, nincs jövőképe egy 22 évesnek, aki nemsokára megkapja a diplomáját a kezébe. Ami manapság semmit sem ér itthon.Mert az én hazámban napról-napra él azaz ember, aki becsülettel dolgozik.
Mert az én hazámban vegetálunk.
Mert az én hazámban a 2 felnőtt csak úgy tudja magát eltartani, ha egymásra támaszkodik. Ha nincs egy párod, haverod, akárkid, akivel közösen osztozol a költségeken; 22 évesen mehetsz vissza anyádhoz: aki már szintén nem tud eltartani, mert önmagának is alig jut.
Mert az én hazámban egy friss diplomás nem akar elhelyezkedni a saját végzettségében, amit ő választott anno, hiszen ezt szerette volna csinálni. Nem akar családot. Nem akar: JÖVŐT.Mert az én hazámban, egy kávéfőzőről csak álmodni lehet.
Remélem, külföldön majd vehetek egyet.