Minősíthetetlen jelzőkkel és hangnemben szidott egy 15 éves forma lányt egy nő Budapesten, a 182-es buszon. A kislánynak az lehetett a bűne, hogy fekete.
Hogy mennyire beérett a magyar kormány közpénzek tízmilliárdjaiból pörgetett gyűlöletkampányának gyümölcse, azt talán kevéssel lehetne jobban szemléltetni, mint az alábbi történettel, amely a 182-es buszon játszódott Budapesten. Az eset szem– és fültanúja volt Csepregi János író, költő, aki a Facebookon írta meg gyomorforgató utazását:
Napi BKV a legótvarabb rasszizmusról
Ma este kicsivel 8 előtt a 182-es busszal utaztam hazafelé.
Egészen elmerültem a gondolataimban, míg meg nem hallottam, hogy egy nő valakit végtelenül undorító módon aláz. Az említett hölgy egy 14-15 éves fekete kislánynak címezte mondandóját, aki a busz másik oldalán ült. Szótlanul.Az említett középkorú nő mocskos niggerezett, büdöspicsázott, kurvaanyázott fennhangon, hogy csak a legszofisztikáltabb kifejezéseit említsem, mert voltak sokkal gyomorforgatóbbak is.
Mindenki hallgatott. És ekkor jött el az a pillanat, amikor az első döbbentből felocsúdva odaszóltam neki, hogy hallja egyáltalán, mit beszél? Hogy mégis hogy a fenébe gondolja, hogy bárkivel így?
Mire természetesen mocskos hazaáruló lettem, akinek lesülhet a bőr a képéről, mert nem igazi honvéd, hogy inkább arra lenne eszem, hogy megállítsam az ilyeneket, minthogy védelmezzem a niggereket.
Beszélgetésünk végén legyökerezett, amire azt feleltem, hogy az ő szájából ez a legnagyobb dicséret számomra. A kislány egy megállóval előbb leszállt, a nő a Tinódi utcáig szidott még, majd búcsúzóul még megemlítette, hogy szálljak le vele, odalent lejátszhatjuk. Még a nyitott ajtón kívülről is fenyegetőzött.
Aztán bezárultak az ajtók. És mindenki ugyanúgy hallgatott tovább.
Itthon a páromnak azt mondtam, el kell húzni Magyarországról a francba, ahol teljesen elfogadható, ha valaki így viselkedik, ha valaki egy ártatlan kislánnyal így beszél. Mire ő azt mondta, addig nincs minden veszve, amíg minden buszon van valaki, aki leállítja az ilyeneket.
Tőletek kérdezem: jut még minden buszra legalább egy ember, aki szól?
Nekem már rohadtul elegem van a gyűlölködésből. Ezt a nőt se utálom, csak valami félelmetes keserűséget érzek, közben pedig arra gondolok, nyomorult dolog lehet, úgy élni, annyi gyűlölettel, ahogy ő él. Persze ez még egyáltalán nem menti fel.
És persze azt is remélem, hogy az a kislány arra is emlékszik majd, hogy volt valaki, aki szólt, hogy ezt így nem lehet. Az már tök mindegy, hogy ma este pont én voltam az.
A 182-es busz (fotó: Wikipedia)