Mányoki Attila (fotó: Facebook/Mányoki Attila)

“Brutális volt a fájdalom” – megszólalt Mányoki Attila a kis híján tragikus úszás után

A napokban vágott neki az Északi-csatornának Mányoki Attila, de már az indulás után megcsípte egy medúza. Ezután még nagyon sokáig küzdött, de öntudatlanul vége szakadt a megmérettetésnek. Napokat töltött az intenzíven, az élete egy hajszálon függött. Most a Facebookon egy hosszú posztban mesélte el, mi is történt pontosan, és mit is érzett.

A világhírű zalaegerszegi hosszútávúszó augusztus 4-én az észak-ír Donaghadee partjainál szállt vízbe, hogy átússza az Északi-csatornát. A légvonalban 35-40 kilométert jelentő táv elején megcsípte egy medúza, melynek mérge rettenetesen megkeserítette az életét, végül fel is adta a küzdelmet. Kórházba került, az intenzíven ápolták. Mostanra viszont már jobban lett, és a Facebookon részletesen be is számolt az úszásról.

“Egy héttel ezelőtt ilyenkor már vízben voltam az Északi-csatornán. Az azóta eltelt 7 nap rendkívül sok mindent tartogatott számomra. Voltam erős és gyenge, vidám és szomorú. Az érzelmi hullámok teljes skáláját beutaztam. Most itt a kórházi szobámban fekve már minden lenyugodott körülöttem. ÉLEK. Kaptam egy újabb lehetőséget, hogy beteljesítsem a feladatom, a célom és a szenvedélyem. Talán hamarosan hazamehetek és csodálatos, hogy várnak otthon! Fel kell töltődnöm, mert az útnak még nincs vége.”

– kezdődik a poszt.

“Még szinte el sem kezdtem az egészet amikor éreztem a vízfogásnál, hogy valami megváltozott. A víz beforgatásánál már tudtam, hogy egy medúza kocsonyás fej részét fogtam meg, mert azonnal egy nagyon erős intenzív fájdalmat éreztem az alkaromon. Benne voltam egy mozdulatsorban, amit nem tudtam megszakítani. Ösztönösen végig vittem. Ennek köszönhetően ez az erős fájdalom végig jött a karom után a nyakamon, mellemen, hasamon és végül a combomon. Sokkoló volt. Még szinte el sem kezdtem és a kísérő hajó is még távol volt. Aztán pár tempó után az egész megismétlődött és még mindig nem értem a biztonságot jelentő hajó mellé. Fel sem tudtam dolgozni az első sokkot és kaptam egy másodikat belőle. Brutális volt a fájdalom, amit ilyen rövid időn belül többször is el kellett elviselnem.”

“A felgyülemlett méreg elkezdte kifejteni hatását. Blokkolta az ürítést és az anyagcserét. A frissítéseket nem hagytam ki, mert kellett a meleg ital, pótolni kellett az elvesztett energiát, vitaminokat stb. Mivel addigra azonban “egy zárt rendszer lettem” a bevitt anyagok nem szívódtak fel, minden csak gyűlt a hasamban. A 4. óra környékén már többször átfordultam a hátamra, hogy könnyebbséget érezzek a hasamból áradó feszítő érzéstől.”

“A 6. órában is megkaptam a szokásos frissítő csomagot. Eltávolodtam egy picit a hajótól és többé nem emlékszem semmire. Vannak dolgok melyeket nem tudunk megválaszolni. Úsztam. Ez az utolsó momentum számomra. Majd kezdődött egy másik világ. Ébredés. Nagyon lassan és homályosan, de volt egy sziluett, amit ismertem. Nagyon lassúnak éreztem ezt az időt. Próbáltam értelmezni a körülöttem levő dolgokat, de nem akart semmi összeállni. Látásom kezdett tisztább lenni és az addigi sziluett kezdett tisztább lenni. Mosolyog rám. :) Zavarodott voltam, mert még nem tudtam hova tegyem magam. Aztán minden helyreállt. Itt van mellettem, érzem az érintését, látom az arcát, de még mindig elveszett vagyok az időben. Bejönnek a hangok. Beszél hozzám, de közben nem tudok mozogni. Egy óriási hullámvasúton voltam. Jó volt, hogy ott van mellettem, de közben bántott is, hogy ismét minek teszem ki. Kettős érzések folyamatosan.”

“Elmondták, hogy hol vagyok, és mi történik most velem. Párom kérdezte, mire emlékszem utoljára? Mondtam, hogy a 6. órás frissítésre. Tudod mennyit úsztál? Gondolom, akkor 6 óra pár percet. Nem, felelte. 10 óra 30 percet. Nem értettem és hihetetlen volt. 4 és fél órát úsztam úgy, hogy már csak tettem a dolgom, de megszakadt a kapcsolat. Azt követően már csak az elmesélések maradtak. Ismét megtettem mindent, de nem értem partot. A hajón lévő személyzet véget vetett a kísérletemnek. Kivettek az életem óvása miatt. Nem emlékszem ezekre. Semmire.”

Mányoki Attilának összeomlott a bal tüdeje, a jobb lebennyel is komoly gondok voltak. Napokig volt lélegeztetőgépen, de sikerült megmenteni az életét.

“Rengeteg üzenetet kaptam barátoktól, ismeretlenektől, hogy hős vagyok. Nem vagyok hős! Csak teszem a dolgom, a szenvedélyem. A Hősök azok, akik velem foglalkoztak, mert életeket mentenek nap mint nap és csendben a háttérben van. Én nem mentek életeket. Nekik is mondtam, hogy Ti vagytok a hősök, nem én. A legnagyobb kincset adjátok vissza az embereknek, az életüket! Minden egyes nap!”

Add tovább, hogy másokhoz is eljusson!

Kedvelj a Facebookon!
Már követem az oldalt